Sziasztok! :) próbáltam hosszúra írni és jóra, ami remélem sikerült. Ebbe a részben Josh egész sokat szerepel. Most kezdi komolyan venni Amy-t. Eddig is komolyan vette, de most hogy már hamarosan vége a tábornak. Kezdi észre venni, hogy érdemes ebbe a lányba időt fektetnie. Szóval majd meglátjátok, hogy mi lesz. ;)  Viszont akkor most nem húzom az időt. :)

Jó olvasást! :) ♥

18. fejezet

Mikor hátra fordultam nagy mosollyal anya karba tett kézzel nézett rám majd megszólalt.
- Na elköszöntél a "lovaidtól" ? - mondta kicsit morcosan, én pedig kérdőn néztem rá.
- Miért? hogy? Mi van? - nem értettem semmit össze voltam zavarva. Egyszer csak vissza hoz és utána meg közli velem, hogy elköszöntem e tőlük?
- Indulunk haza! - jelentette ki. Hála, hogy Josh pont jókor lépett be a lovardába. Majd anyához futott.
- Ne, ne, ne ne...Csak ezt ne! - mondta kicsit lihegve. - Nézze Amy nagyon jól lovagol, és ahogyan Kalifára hat az...az valami hihetetlen. Ez a ló senkivel nem ment így,
mint vele. Legalább csak ezt a négy napot engedjék meg neki. - könyörgött anyáéknak. Én csak reménykedve figyeltem őket a boxból, mikor még kalifát simogattam.
- Szerintem hagyjuk a lányokat had lovazzanak menjünk be az irodába. Majd anya és apa egymásra néztek, beleegyeztek, tehát az iroda felé vették az irányt. Mivel a lányok
meghallották ezért gyorsan oda futottak hozzám. Majd mindannyian aggódva vártuk a beszélgetés eredményét.
Negyed óra múlva kiléptek az ajtón mind a hárman mosolyogva.
- Na ez mit jelent náluk? - kérdezte Jason izgatottan.
- Ez azt hiszem azt, hogy maradhatok. - mondtam majd én is vigyorogtam. Majd anyáék beléptek a boxba és közölték velem a hírt.
- Maradhatsz kicsim. - mondták majd egy puszit adtak. Örömünkbe a lányoakkal össze ugrottunk. Majd anyáék nyakába vetettem magam.
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm. - mondtam nekik örömömbe miközben lerángattak magugról.
- De viszont mi akkor megyünk, nem is zavarunk titeket, négy nap múlva érkezünk. Sziasztok! - köszöntek el tőlünk apa Josh-al és Jasonnel kezet fogott, és elmentek.
Jason nevetve jött vissza hozzánk.
- Na mi van? - kérdeztük a lányokkal nevetve. - Apukád azt mondta, hogy vigyázzak rád. - mondta mosolyogva majd felnevettünk.
- Ezek szerint kedvel. - mondtam neki. Majd kijöttünk Kalifa boxából, hogy ne zavarjuk meg az ebédjében.  
A kis teraszra igyekeztünk. Josh egy tálca limonádét hozott nekünk.
- Amy a te szüleidet hamar meg lehet győzni. - mondta mosolyogva.
- Szerintem nem. - feleltem.
- Nekem sikerült pár perc alatt. -
- Akkor mi tartott annyi ideig. - kérdeztem.
- Semmi csak beszélgettünk. -
- De mégis miről? már nevettem, kíváncsi vagyok -
- Most nem az a lényeg, most az a lényeg, hogy itt maradhattál. És még az a lényeg, hogy ahol leestél Twisterről, ma ott kell lovagolnod. - magyarázta.
- Jó én benne vagyok. -
- Úgyhogy ha készen állsz mehetünk is. - jelentette ki.
- Oké csak még had menjek be a szobámba és had fürödjek le, és had öltözzek át. - Josh csak bólintott, tehát futottam. Oda érve a kulcsokat kerestem, mindig a zsebemben van
és elvileg most is ott kell hogy legyen. Tehát belenyúltam a lovaglónadrágom zsebébe és ott volt, gyorsan előrántottam és kinyitottam az ajtót. A fürdőszoba felé vettem az irányt.
levetettem magamról mindent és a zuhanyzó alá léptem. Pár perc alatt készen is voltam. Utána a szekrényemet széttúrva kerestem magamnak egy normális lovagló gatyát.
Egy sötét kéket választottam szürke pulcsival. Még gyorsan fel kaptam a lovaglócsizmámat és már siettem is ki a lovardába. Twister már kikötve állt és a cuccai is ki voltak rakva.
- Hmm jól néz ki. - gondoltam, egy világos kék alátét volt 4 darab megegyező színű fáslival. Majd ezek után megfogtam egy kefét és végig húztam Twisteren, közben mind a négy lábát
ellenőriztem. Sántítani nem sántított. Miközben még egyszer megnéztem őket, hogy biztosra menjek valaki a hátam mögül megszólalt.
- Nyugodtan felülhetsz rá! orvos is volt nála. - mondta félig nevetve Jason.
- Én csak biztosra akarok menni. - mondtam majd az utolsó lábat vizsgáltam. Ezek után nyergelni kezdtem.
- A-a. - szólalt meg Jason. - Ne ezt nyerget. - vette ki a kezemből és adott helyette a díjlovas nyerget.
- Óóó.. köszönöm. - tehát felraktam rá azt. Ezek után fásliztam, majd kantároztam.
- Kész vagy? - kérdezte.
- Persze, mehetünk. - csatoltam be a kobakomat, megfogtam Twister kantárának szárát és kifele indultunk. Amikor beértünk a pályára akkora boldogság töltött el mint még soha.
Mire felszálltam arra már Josh is kiért.
- Tehát, ma csak Twisteren lovagolsz. De most ez az esés lehet, hogy mind a kettőtökben keltett egy kis félelmet hiszen e is és Twister is nagyon buktatok. - figyelmesen hallgattam
végig a mondandóját, mert nem volt butaság. Egy kicsit én is félek. Azt viszont már nem tudom, hogy Twister mennyire...vagy fél e egyáltalán.
Tíz perc után ügettünk. Mindenféle vonalat, ívet csináltunk. És elég laza volt. Aztán bemelegítő vágta is megtörtént. Miután sétáltam egy picit és Twister is pihent Josh oda hívott magához.
- Na Amy figyelj. - szólt Josh. - Ahol állok itt buktatok fel. Csinálj vágtába egy egész lovardát. És mielőtt befordítanád ügetés és mikor ide értél állj meg itt. - az itt-re tette a hangsúlyt, tehát próbáljak meg ott megállni ahol felbuktunk.
Beugrasztottam Twistert vágtába. A pálya nagyon nagy volt, tehát kellett egy 2- 3 perc amíg oda értünk. Felvettem ügetésbe szépen oda mentünk, mielőtt megállítottam volna
ő elugrott arról  helyről.
- Tehát félsz! - suttogtam neki, majd megsimogattam. - Bízz magadba...vagyis bennünk. - majd ismét vágtába ugrattam. Most már kicsit galoppoztattam is. Majd kicsit
visszafogtam, ismét oda értünk, tehát ügetés aztán koncentráció. És sikerült.
- Most állj ott egy darabig, szólok ha elindulhatsz. - álltunk, álltunk és Twister egyre jobban menni akart de, nem.
- Hello pajtás még nem, még itt maradunk picit.
- Most indulj és állásból a vágtát próbáld meg vele és most másik kézen ugyan ezt. -
- Akkor gyerünk pajtás. - elindultunk, és sikerült nei, büszke vagyok rá.
- Lassú összeszedett vágtát. - kiabált utánam Josh. Szóval kicsit lelassítottam, és a zablát mozgattam. Már is szebben mentünk. Megint az ügetés következett aztán a megállás. És most már egyáltalán nem félt. Büszke voltam rá.
- Jó elég lesz, ügyesek voltatok, és látod ez mennyit segített? - mondta Josh kedvesen.
- Aha tényleg sokat, és asszem, hogy ez a díjlovaglás nem volt hülyeség. - magyaráztam.
- Ugye, egyébként majd a Kalifát ki is hozhatnád lefutószárazni, meg szeretném, ha a héten még ugranál velük. -
- Rendben, na én előre megyek Jason itt marad veled..meg gondolom a lányok is. - mondta majd az istálló fele vette az irányt. Jasonék bejöttek a pályára.
- Jól ment. - dicsértek meg - köszönöm. Majd elfordítottam a lovat és lesétáltattam.


Na hát akkor te is mozogsz egy kicsit. - mondtam Kalifának ahogyan a pályára vezettem ki, már naplementébe. Mivel a pálya nagyon nagy volt ezért hosszúra engedtem a futószárat.
Gyönyörű volt ahogyan a nap rásütött ő pedig szépen lassan, kecsesen ügetett. Csodálatos volt.
Mikor vágtázott még gyönyörűbb volt. Lassan oda húztam magamhoz, mikor oldalt akartam cserélni kicsit gondolkodtam és úgy gondoltam elengedem, majd futunk együtt. Tehát
lecsatoltam róla a futószárat és futkorászni kezdünk jobban is élvezte. Aztán megláttam egy kissebb x-et. - Na gyere Kalifa. - futni kezdtem ő pedig vágtázott utánam.
Egy párat bakolt, de nem zavart. Az x egyre közelebb volt mikor el ugrottam volna láttam Kalifa már be előzött ő már az akadály túloldalán várt, mint egy játékos kis csikó.
- Na jól van ennyi volt a gyereknapból..már fáj mindenem. - megsimogattam nyakát és a pálya másik végébe sétáltunk, hiszen ott tudtunk csak kimenni. Mire oda sétáltunk pont elég is volt neki. Tehát az istállóba mentünk. Beraktam a boxba és
elköszöntem tőle. Már beesteledett. Nagyon jó idő volt, kellemes. Tehát úgy gondoltam, hogy kiülök a kis faház elé amibe hála Joshnak még négy napig lakok. Tehát ezt tettem.
Jó volt egy kis csend, jó volt nézni azokat a lovakat akik karámban voltak, ahogyan boldogan legelésznek. Nem gondoltam volna, hogy ennyi barátot találok, nem gondoltam volna, hogy be jön Jason a képbe, nem gondoltam volna, hogy ennyire megszeretem Kalifát,

(mivel még sosem hoztam képet a házról, most kaptok. ;)
Tehát Amy , és a többi táborozó ilyen házakban laktak
külön, külön.)

Nem gondoltam volna, hogy megtalálom Twistert, és azt sem gondoltam, hogy ennyire fogok kötődni ehhez a helyhez, és ennyire fogom szeretni. Fájni fog ha elmegyek innen.
A legszebb nyári élményeim biztos, hogy itt történtek. De nem akarom itt hagyni ezt a helyet. Majd pár könnycsepp gurult végig arcomon a gondolat menetem után.

Andi és Dóri! Mivel mindig ti várjátok a legjobban a részeket még ma hoztam nektek! Remélem tetszik is. :) 

Nem lett a legjobb, de szerintem elmegy. :D.  És akik még mindig olvassák a blogomat, nagyon szépen köszönöm nekik. Imádlak titeket! ♥ xx. 

Tehát Jó olvasást! :) ♥! 

17. fejezet - Back Home!


- Ne hisztériázz, nem fogsz lovagolni mostanában, ezt a fejedből ki is verheted. - förmedt rám apa mérgesen. - Nagyon megiiedtünk és még egyszer nem fogjuk meg engedni, hogy ilyen legyen. - mondta apa már
mérgesen miközben már a sírás fojtogatott.
- DE fogok! - kiabáltam fel, majd kijött rajtam minden, megfogtam a kis párnát amibe a fejemet temettem. Az elmúlt egy nap. Végig gondoltam és úgy éreztem, hogy ezzel az esetemmel még jobban kötődtem a lovakhoz.
 És most úgy éreztem, hogy ha nem engedik meg, hogy lovagoljak belehalok. Miközben nagyjából megnyugodtam. Füleimet hegyezni kezdtem hiszen valakik a kórterembe léptek, a sok topogást figyeltem majd a beszédükből felismertem őket.
Felmosolyodtam  hiszen ismerősek voltak a hangok, amiket már nagyon régen hallottam, felnéztem és nekem rohantak és megöleltek.
- Amy! Úristen jól vagy? - kérdezték aggódva, majd vissza öleltem őket.
- Én jól, és ti? - kérdeztem kisírt szemekkel, de már teljesen nyugodtan.
- Mi miért ne lennénk jól, mi nem lovagolunk, és nem kerültünk kórházba. - magyarázta a bátyám, és a nővérem.
- Jó de te motorozol, te meg táncolsz. Nektek is ugyan így lehet ám bajotok. - magyaráztam nekik miközben egymásra néztek és nevetni kezdtek.
- De mi ügyesek vagyunk. - Nevettek továbbra is.
- Na! én sem vagyok ám béna! - jelentettem ki durcásan, majd kezeimet karba raktam.
- Úgyis tudod, hogy viccelünk, a mi szemünkben te vagy a legjobb lovas. - mondta Nick és egy puszit adott a homlokomra, majd Debby követte az ő példáját és ő is puszit adott.
Eközben az orvos bejött, köszönt majd mi is. Illedelmesen megkérte a testvéreimet, hogy picit álljanak félre hiszen vizsgálni visznek. Ők persze alrébb is álltak.
Az orvos az ágyat akarta tolni miközben én megszólaltam.
- Nem kell! megyek én magától is. - majd felpattantam az ágyról belebújtam egy papucsba és már is az ajtó fele igyekeztem. Majd hátra fordultam, hiszen nem láttam, hogy
az orvos jönne velem. Mikor hátra néztem mindenki elmosolyodott. Aztán az orvos utánam indult.
- Arra tessék menni! - mondta mosolyogva.
- Rendben. - bólintottam, és igyekeztem tovább.
Kerek tíz perc múlva már ki is jöhettem a vizsgálóból. Az orvos vissza kísért és remek híreket közölt.
- Nos úgy vélem, hogy a kisasszonynak semmi komolyabb baja nincsen. Tehát nyugodtan vissza mehet a táborba. - elindult kifele majd hirtelen megfordult. - És hagyják lovagolni, biztos tehetséges. - Visszafordult és tovább fojtatta útját kifele.
Anyáékra néztem, majd ők egymásra, majd anya rábólintott apára. Ez azt hiszem azt jelenti, hogy igen, vissza mehetek. Tehát levettem azt a piszit amit arra az egy napra kaptam, fogtam a lovas felszerelésem és elmentem felöltözni.
Mikor készen lettem megálltam és végig mértem magamat. - Igen, ez az amit én szeretek. - gondoltam magamba majd boldogan kiléptem a fürdőszobából.
- Indulhatunk, kezdtem kifutni a szobából mikor eszembe jutott. - Ó hát Rosali. - csaptam a fejemre ami nagyon megfájdult közbe, de nem baj. Tehát sarkon fordultam és vissza futottam hozzá.
- Azt hittem már elfelejtettél. - mosolygott majd rajta is kijött egy pár könnycsepp.
- Téged soha. - nyugtattam meg. Mivel nagyon megszerettem ez alatt az egy nap alatt. Lassan elengedtem és egy cetlit nyújtott át nekem.
- Hívj bármikor, és még találkozunk. - mondta kicsit meghatódva majd rám kacsintott.
- Az biztos. - majd én is rákacsintottam és kifele mentem az ajtón. De még gyorsan vissza kiabáltam neki.
- És gyógyulj meg hamar! -
- Igenis! - mondta mosolyogva majd végleg elköszöntünk egymástól.
Kiérve a kórházból a szememmel kerestem a kocsit amit egy közeli parkolóban meg is láttam oda futottam, apa kinyitotta és én voltam az első, aki bepattant.
Mikor mindenki beszállt apa elindította a kocsit és izgatottan ültem a hátsó ülésen. Minél hamarabb ott akartam lenni a lovak között.
Fél órás út után sikeresen oda értünk. Gyorsan kipattantam a kocsiból és az istállóba igyekeztem. Mikor beléptem a lányokat láttam meg miközben a lovakat ápolták le. Megálltam ott egy helyben
majd észre vettek és felém futottak.
- Amy! Szia! úgy vártunk! minden rendben? jól vagy? - ezekkel a kérdésekkel leptek el miközben össze-vissza ölelgettek.
- Persze, hogyne lennék jól. - mondtam vigyorogva.
- Látom már járni is tudsz, tehát irány a nyereg. - Mondta Sam, majd Kalifa felé húzott.
- Várj Sam! most nem ő a fontos. Most meg kell néznem Twistert. - magyaráztam, elengedte a kezemet és bólintott. Tehát megértette a dolgot. A boksz felé igyekeztem ahol
Twistert láttam meg, éppen a szalmát majszolta. Elhúztam az ajtót oda mentem hozzá és a nyakába borultam! - Ne haragudj rám drága Twister! neked semmi rosszat nem akartam SOHA! - kezdtem megint a sírást, de most hamar megnyugodtam.
Olyan lett volna mintha megértette volna, mint mondok neki, mert a fejét a vállamra rakta, majd oda szorított magához, és én is jobban megszorítottam amire felhorkantott.
Elengedtem, végig mértem a lábait, hogy fel van e dagadva, de úgy nézett ki hogy nem. Tehát még egyszer megsimogattam és kimentem a bokszból nem is zavartam tovább.
Most Kalifához vezetett az utám, ahol anyáék álltak, feléjük igyekeztem, de valaki megszakította azt. A derekamat megfogva fordított magához. Majd semmi beszéd, semmi köszönés nélkül
magához húzott és megcsókolt. Eközben a háttérből hangok szűrődtek. Asszem Nick és Debby lehetett, mert csak ilyeneket lehetett hallani: - Oda nézz! barátja van? ..stb. Ezek hallatán bele mosolyodtam csókunkba, mire ő is.
Elengedtük egymást, a szembe nézett majd megszólalt. - Lehet hogy csak egy napig nem láthattalak, de majdnem bele haltam. - mondta majd elmosolyodott és megölelt.
Aztán elengedtem és Kalifához mentem.
- Beengednétek? - kérdeztem a tesóimtól majd nevettem.
- Igenis. - mondta Nick majd kérdőn nézett rám.
- Mert nekem nem lehet barátom? - kérdeztem önelégült mosollyal az arcomon és a Kalifához mentem.
- Látom veled minden rendben pajtás. - mondtam neki majd megveregettem a nyakát. - Úgy látom te semmit nem változtál. Igaz én sem csak kicsit rozsdás lettem. - mondtam neki nevetve, mikor ő hirtelen felnézett az ebédjéből és körülbelül olyan pofát vághatott, hogy mit csináltál?, dehogy is. Erre elnevettem magamat, majd megöleltem és beleszippantottam selymes sörényébe.

Szeretlek Kalifa! - öleltem meg még szorosabban.   

Sziasztok! :) Kicsit késtem a résszel de mostanában sokat kellett tanulni. De mindegy most meghoztam és nem tudom, hogy gondoltátok e, hogy ez lesz. :D De mivel (remélem) már kíváncsiak vagytok, hogy mi történt. nem húzom az időt. 

Jó olvasást. :) ♥! 

16. fejezet - Accident.



Mikor a pálya szélén a könnyeimet letörölve vágtáztam végig a hosszú falon hirtelen a nevemet kiáltva valakik integettek nekem. - Anya és Apa, tehát eljöttek. - gondoltam
és örültem mikor megláttam őket. Mikor elfordítottam Twistert, hogy kivágtázunk a pályáról hirtelen csak egy nyomást éreztem a lábamon és a fejem. Majd sikítást hallottam.
Nem tudtam mit történt, nem tudtam hol vagyok, nem tudtam, hogy élek e még egyáltalán.


Mikor felébredtem egy ágyon voltam egy fehér szobában. Lassan feljebb emelkedtem és egy lányt láttam meg aki velem szembe feküdt egy ágyon, majd megszólított.
- Jól vagy? - kérdezte aggódva.
- ööö persze, de hol vagyok? - kérdeztem aggódva mikor lassan felültem az ágyon. Mire a velem szemben fekvő lány megszólalt volna más tette meg.
- A kórházban, ugyanis leesett a lóról kedvesem. - Szólított meg egy fehér köpenyes magas férfi.
- Jobban van már? - érdeklődött.
- Asszem...vagyis igen. - nyögtem ki majd elgondolkodtam a történteken. Igazából nem nagyon jutott eszembe semmi különös dolog amiről tudnom kellett volna.
- És mire emlékszik a balesetéből? - kérdezte, gondolom, hogy  felmérhesse milyen súlyos bajom van.
- Hát semmire nem emlékszem, csak arra hogy valaki sikított egy nagyot aztán ott megszűnt a világ. - válaszoltam értelmesen.
- Értem. - majd kiment és pár perc múlva aggódó szüleimet és Josht, Jason, Samat, Janet és Saraht
láttam bejönni az ajtón. Hirtelen mindenki nekem rohant. Majd egy halom kérdéssel bombáztak meg engem. - Hogy vagy?, Emlékszel rám?, és rám, tudod ki vagyok?, nem fáj semmid? .....stb.
- Álljatok már le! - kiáltottam fel, mert a fejemet egyenlőre szét hasította a fájdalom. - Először is én szeretném tudni, hogy mi történt és hogy nyugodtak legyetek, mindenkire
emlékszek. Csak éppen arra nem hogy mi történt. Szóval valaki elmesélné nekem? - már kiabáltam az idegességtől és a feszültségtől.
- Jó nyugodj meg, mindent elmondunk. - gugolt le mellém Jason és megfogta a kezemet. Kicsit nyugodtabb lettem a halk,selymes hangjától, és ahogyan beszélt velem, nem úgy mint a többiek...idegesen.
- Szóval. - kezdett bele Jason és örültem, hogy ő mondja el, nem más. - Mikor te éppen kiakartál vágtázni a pályáról Twister hirtelen, de annyira hirtelen, hogy még mi sem eszméltünk fel, hogy
mi történt ott. Tehát a lényeg az hogy olyan hirtelen megbotlott és elesett, hogy nem volt időd leugrani róla és felbuktatok, majd Twister rád esett, ő gyorsan felállt.
A te lábad pedig bele akadt a kengyelbe és egy darabig húzott magával de kicsúszott a lábad és így fogjuk rá hogy megmenekültél. - magyarázta el nekem a történteket.
Csodálkozva hallgattam végig az egészet.
- És Twister Jól van ugye? - kérdeztem aggódva. Csak abban reménykedtem, hogy neki semmi baja nem lett, ha bármi baja lett az soha, de soha nem bocsájtanám meg magamnak. Hiszen ő az életem. Neki köszönhetek mindent,
hogy most ott tartok ahol. Miatta nem lehettem volna tapasztalt lovas. Ő tanított meg arra, hogy bármi történjen soha nem adhatod fel. Küzdeni kell érte, a célodért amit kitűztél
magad elé. A legkedvesebb, és a legjobb tanítót ismertem meg ebbe a lóba. És leginkább a lgjobb barátomat.
- Nyugodj meg! Semmi baja nem lett. Az első lábaira kicsit sántít, de az orvos azt mondta, hogy pár napon belül megjavul. Nagyon nem rázhatta meg a dolog mert mikor bevittük a boxába, már vígan falatozott. - magyarázta Josh.
- Az én hibám nem szabadott volna felülnöm rá, és akkor ez mind nem történik meg, nem sántul le miattam, és nem okozok neki fájdalmakat - Majd arcomat a kezembe temetve a sírás öntött el.
- Oda kell mennem, bocsánatot kell kérnem tőle. - próbáltam fel állni, de ez nem sikerült a lábaim teljesen elgyengültek, használni sem tudtam őket, összeestem.
Jason gyorsan összekapart a földről. Majd ilyedten néztem rám.
- Mi van a lábaimmal? - féltem a gondolattól is, hogy lebénultak.
- Csak pillanatnyi, mivel Twister a lábadra zuhant. - mondta Sam. Közbe átgondoltam az egész napomat. Egész jól indult, sőt tökéletesen. Hogyan történhetett ilyen? Nem így terveztem.
De így sem vagyok mérges Twisterre, sőt hálás vagyok neki. Ezek után anyáék kicsit maradtak aztán elköszöntek tőlem és elmentek, megígérték, hogy holnap vissza jönnek és megint meglátogatnak.
Tehát lassan mindenki otthagyott igazából egy ablak volt az ágyam mellett és mivel mást úgy sem tudtam csinálni rákönyököltem és elbambultam közben elgondolkodtam ismét a dolgokon.
- Ha nem találok rá erre a táborra talán jobb lett volna, akkor nem találok rá Twisterre vagyis ennek örültem, hogy rá találtam, de miért engedtek fel rá, Miért lovagolhattam újra rajta?
Akkor most nem lennének fájdalmai. Igaz nem életveszélyes helyzetbe hoztam, de nem érdekel, bűntudatom van. Minden az én hibám. - miközben ezek jártak a fejemben egy könnycsepp
gurult végig az arcomon. Lassan oda nyúltam és letöröltem az. Majd próbáltam vissza tartani a könnyeimet.
- Amy! - fogta meg valaki a derekamat és hirtelen megfordultam. Olyan közel voltam hozzá hogy ajkaink szinte összeértek és lassan felnéztem és a nézésünk össze akadt.
- Csak azt akartam még, hogy holnap jövök, és ne sírj. - majd megfogta ajkaimat és megcsókolt ezek után kiviharzott a kórteremből és eltűnt a látószögemből.
- Aranyosak vagytok. - szólalt meg a velem szemben fekvő lány.
- Köszönjük szépen. - elmosolyodtam a dicséreten majd lefele szegeztem a teintetem. Ezek  után nagyon jóba lettünk. Az egész napot elbeszélgettük. Közbe bemutatkoztunk egymásnak.
Őt Rosali Reed-nek hívják és ő deszkás lány tehát miután elmondta ezt gondolkodnom sem kellett, hogy miért van itt. Neki a csuklója és a térde ment ki. Ő sajnos még egy darabig itt lesz.
Elbeszélgettük az egész napot mire észhez kaptunk az orvos jött be, hogy egy kicsit csendesebben és, hogy pihenjünk hiszen egyikőnknek sem ártott. Nagyon kedvesen szólt ránk.
De engedelmeskedtünk mert már tényleg késő volt. Fél kilenc körül járt az idő. Lassan betakaróztunk a fejünket lehajtottuk a párnára és aludni próbáltunk.
- Jó éjszakát Rose! -
- Neked is Amy! - szólt vissza kedvesen. Ezek után már majdnem aludtam mikor a telefonom kijelzőjének fénye vert fel. Igazából azt sem tudtam, hogy itt van, de úgy látszik anyáék erre is gondoltak.
Lassan oda nyúltam érte és felnyitottam.
Önnek 1 új üzenete érkezett:

- Nagyon megijedtem, gyógyulj meg hamar. Remélem már holnap újra látunk itt a lovardába. Hiányzik a mosolyod innen. Siess vissza! Szeretlek! : Jason. 

Ettől az üzenettől elmosolyodtam. Nagyon jól esett a mai nap után valami jót is hallani vagyis olvasni. Ez után még egyszer elolvastam majd leraktam a telefonomat és
nagy mosollyal aludtam el.

Az éjjel közepén felkeltem, ránéztem az órára, háromnegyed négy múlt 6 perccel. Próbáltam vissza aludni, de sajnos nem ment. Tehát úgy döntöttem sétálok egyet. Felültem, az ágyszélén lógattam a lábaimat. Féltem, hogy rátudok e állni,
féltem, hogy lebénult a lábam már féltem mindentől. De erőt vettem és nagy nehezen de leraktam a lábujjaimat a földre utána már az egész talpam a földön volt és ránehezedtem a súlyommal.
Sikerült rá állnom. Nagyon örültem. Igaz még nem volt a legjobb még néha összerogytak a térdeim, de sikerült az ajtóig eltudtam sétálni. Kitudtam menni a fürdőbe egy pohár vizet inni.
Büszke voltam magamra. Még lemostam az arcomat és még egy pár percig a fürdőben álltam. De vissza sétáltam mert a lábaim hamar elfáradtak. Vissza feküdtem az ágyba és újra
álomra hajtottam a fejemet.

*reggel*
- Jó reggelt Amy! - keltett fel anya és apa. - Gyere az orvos meg akar nézni, ha jól vagy haza jöhetsz.
- Haza? - kérdeztem értetlenül hiszen még volt 4 nap a táborból arról már nem fogok lemaradni.
- Igen haza, ilyen állapotban nem mehetsz vissza a lovak közé, és nem is nagyon örülnénk ha mostanában lovagolnál ezután az este után. Nagyon megijedtünk. - mondták el a mondandójukat amit csak tátott szájjal hallgattam végig.
- Nem anya! nem! én vissza fogok menni, ha tetszik ha nem. Én nem ijedtem meg, vissza merek ülni és ezt senki nem fogja megtiltani.

Ez az életem és nem fog ez a kis dolog elrettenteni tőle és senki ne féltsen engem!